Eszter ezt "Minek nevezzelek?" címmel küldte be:
Ez nem is tudom, milyen kategória, de naponta látom a konyhánkban, és gondoltam beküldöm. Félreforditás? Véleményes? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy a spanyol anyanyelvűek lassabban olvasnak? Esetleg arról, hogy ők életrevalóbbak, és nem kell mindent a szájukba rágni? Mert azért az, hogy "apuntar" és az, hogy "stand back 6 feet. aim at base of fire", valamint a "halar" és a "pull pin. hold unit upright." azért nem pont ugyanaz. bár a piktogramok segitenek.
Én sem igazán tudom, talán leginkább véleményes, azért is a véleményes hétvégén teszem ki. A spanyol nyelv ilyen tömör, úgy látszik :).
Erről eszembe jutott egyik legnagyobb szakmai égésem (magánéleti égéseimről majd esetleg máskor). A 90-es évek elején úgy jutottam némi kis rendszeres fizetéskiegészítéshez, hogy esküvőkön tolmácsoltam. Ha valamelyik házasulandó fél anyanyelve nem a magyar, kötelező a tolmács (legalábbis akkor így volt) - gondolom, azért, hogy utólag ne reklamálhasson, hogy nem is tudta, mi ez a buli. Igazán nem is tolmácsolás ez, mert a szöveg minden alkalommal ugyanaz, ráadásul előre lehet tudni az egészet, tehát leginkább csak arra kellett figyelnem, hogy ne lőjem le a poénokat, és ne mondjam el a következő mondatot angolul, mielőtt magyarul elhangzott volna.
Az anyakönyvvezető köszöntőjének a fordítása már nem kötelező elem (ugye ez az a rész, ami változhat), és általában nem is kérték.
Amikor egy nagyon kedves barátnőm ment férjhez angol barátjához, ők is engem kértek fel, mert tudták, hogy már gyakorlatom van a dologban. A srác egyébként piszok jól beszél magyarul, kifejezetten választékos szókinccsel, de hát a törvény az törvény, nem magyar az anyanyelve. Eljött a nagy nap, felvettem a ballagási öltönyömet (akkor még rámjött), és elmentem a Gellért térre, ahol már annyiszor adtam elő ugyanazt a pár mondatot. Az anyakönyvvezetőnő irodájában a szokásos egyeztetésen megbeszéltük, hogy nem kérik a köszöntő tolmácsolását. Bevonultunk, igent mondtak, aláírtuk (ilyenkor a tolmács is aláírja - érdekesség, hogy soha nem kértek tőlem tolmácsigazolványt), leültünk, az anyakönyvvezetőnő belekezdett a köszöntőbe.
Ücsörögtem az ötödik széken, őszintén elérzékenyülve, hogy tényleg, milyen szép is ez, két ilyen aranyos ember, micsoda boldogság... Ott szipogtam csendesen magamban, amikor arra figyeltem fel, hogy már egy ideje csend van a teremben. Körbenéztem, és legnagyobb megdöbbenésemre azt látom, hogy az anyakönyvvezetőnő az én tekintetemet keresi, és az ajkaival hangtalanul formálja: "Fordítson!" Mi van? Mit? Miről beszélt eddig? Nem így beszéltük meg! Jézusom, semmire nem emlékszem, ki a fene figyel az ilyen köszöntőkre. De csak nem folytatta, rám várt az egész násznép. Egy másodperc alatt leizzadtam, és elkezdtem valamit habogni, kétségbeesetten kutatva a rövidtávú memóriámban legalább pár kulcsszó után. Másfél mondatot improvizáltam, majd visszanéztem rá, hogy részemről ennyi. Folytatta a teljesen semmitmondó, de mélyen tartalmasnak és költőinek szánt szöveget, majd olyan négy-öt mondat után újra megállt és rám nézett. Aki hallott már ilyen köszöntőt, az tudja, hogy ezeket leginkább azért nem lehet lefordítani, mert nincs bennük tartalom. Én ráadásul addigra már teljesen megsemmisülten ültem, úgyhogy ebből a négy-öt mondatból is olyan másfelet sikerült elmakognom angolul.
És ez így ment a köszöntő végéig. Hiába próbáltam egy-egy mondat után belevágni az anyakönyvvezetőnő szavába, hogy legalább valami esélyt adjon, és ne ilyen hosszú részeket kelljen fordítanom, de nem jártam sikerrel. Nyilván egy ilyen tolmácsolási feladatot is meg lehet oldani, hogy kvázi összefoglalod a hosszabban elmondottakat, de egyrészt nem erre készültem, másrészt addigra már az agyam használhatatlan volt.
Mindez azért jutott csak az eszembe, mert utána többen odajöttek hozzám, hogy nahát, milyen tömör ez az angol nyelv, ennyire röviden el lehet mondani ilyen sok mindent, nem is gondolták volna. Mások ahhoz gratuláltak, hogy milyen bátran és kötetlenül fordítottam a szövegben használt költői képeket, és egyáltalán nem ragaszkodtam a szó szerinti megfeleltetésekhez (ja, ha nem emlékszel az eredetire, nem is tudsz ragaszkodni hozzá).
De a történetnek legalább a vége jó, mert azóta is boldogan élnek, szép gyerekeik vannak, és továbbra is nagyon jó fejek mind.