Nikodém Zsigmond írásának második része következik - az első részt itt találjátok.
6. Az állandóság biztonságos, a változatosság viszont gyönyörködtet
Tehát nincsenek alkatilag, képességileg és tartalmilag egymásnak tökéletesen megfelelő színészek. De még ha különösen nagy szerencsénk van is, és a véletlenek csekély valószínűségű összejátszása révén a sávszélességük esetleg egyforma, a sávkiosztásuk már biztosan nem az. Az egyik például 1-10-ig számozható skálán játszik, a másik 5-15-ig kalibrálhatón. Ha az adott filmben nyújtott alakítás emocionális és intellektuális töltete éppen az 5-10-es sávban mozog, akkor tökéletesen fedheti a magyar hang a színészi játékot. Valójában oly ritka a totális megfelelés, hogy nem is azt keressük, hanem ezeket az átfedéseket, amik az adott szerep megformálásához kellenek. Itt tehát fedik egymást, de kilóg ide-oda 5 egységnyi érték. Ezért nem minden esetben szerencsés, ha ugyanazt a hangot rendeljük egy színművészhez valamennyi filmjében, hiszen előfordulhat, hogy más érzelmi töltettel, máshonnan építkezve az 1-5-ig terjedő játékteret tölti be, míg a mi magyar hangunké, ugye, 5-nél kezdődik. Már egyáltalán nem fedik egymást. Ezek után logikusnak tűnik a következtetés, hogy a másolás az immateriális építőelemek megismételhetetlensége folytán nem is lehetséges, valójában a film hangi világának újraalkotása történik a szinkronizálás folyamán.
Tabák Kata, a Mafilm Audio Kft. rendezője a Vasember szinkronizálási munkálatai közben éppen a hangmérnökkel és a színművésszel kommunikál egyszerre.
Ugyanakkor természetesen jogosnak kell elismernünk azt a fogyasztói érvelést, amely szerint a megszokott hang már hozzátartozik a néző kedvenc színészéhez, s ő nem csak szívesen veszi az állandóságot, de követeli is. Szóval, sok körülmény gondos mérlegelése szükséges a jó szereposztáshoz. S amikor mindez megvan, még mindig kiderülhet, hogy a választottunk nem ér rá, külföldön van, vagy nagyságrendekkel értékesebbnek tartja magát, mint amennyit a stúdió fizetni tud... (Talán kevéssé ismert adat: Magyarországon csupán annyi pénz van egy teljes film szinkrongyártására – belekalkulálva a kívánatos hasznot -, amennyit például Franciaországban egyedül a fordító kap a munkájáért. Kis ország – kis piac – kis foci.)
7. A műtermi munka
A szereposztás után a szinkronrendezőnek már nincs más dolga, mint levezényelni a műtermi felvételt. Ha jó szinkronfordítása van, akkor csak a színészi játékra kell összpontosítania, ha azonban nincs (és egyre gyakrabban nincs), akkor aprólékos pepecseléssel helyre teszi a mondatokat grammatikailag, a karakterekhez jobban illő, kifejezőbb szavakat választ, ellenőrzi a szövegek hosszát, s ha kell, javítja. Ez általában megtörténik már az előkészületek, az ún. szétszedés során. Gyakran megesik azonban, hogy időhiány miatt minderre a műtermi munka közben kerül sor, ami ingerültté, dekoncentrálttá, frusztrálttá teheti a színészt, s végső soron az alakítás, vagy jobb esetben csak az oldott légkör rovására mehet.
(A legrosszabb eshetőség az, hogy a stáb belefárad az örökös javításba, prostituálódik, és "nem az én dolgom, nem ezért fizetnek, szarok bele, a néző úgysem veszi észre" felkiáltással tudatosan figyelmen kívül hagyja a hibát; rossz minőségű munkát végez. Az ilyen blogok, mint a leiterjakab sokat tehetnek ez ellen, jelezve, hogy a néző igenis látja, s bár talán valóban nem tudja, mitől rossz, de hogy rossz, azt egyértelműen megfogalmazza. A "mitől" kérdésre a szinkronrendezőnek kell tudnia felelni, ez a fokmérője a szakértelmének. Ezért a magam részéről arra buzdítok mindenkit, hogy tegye szóvá, ha valami nem tetszik neki, ne fogadja el a rossz megoldásokat, s vegyük elejét az efféle "szakmai" gőgből fakadó lenézésnek.)
8. Na, de most akkor tényleg: művészet, vagy nem művészet?
Hipotetikus jókedvünkben induljunk ki abból, hogy mindenki jól végezte a munkáját, a szinkronrendezőnek tehát csak a színészi játékkal kell foglalkoznia. A főszereplőknek elmeséli a történetet, megfejti a karakterüket, felvázolja, milyen elképzelései vannak, gondosan, pontosan, részletesen elmondja, mit szeretne hallani...
És persze soha nem azt hallja. Ekkor kell elég intelligensnek lennie ahhoz, hogy felismerje: a saját megoldásán kívül létezhetnek másmilyen, de ugyanolyan jó megoldások. Ez egy interaktív műfaj; a színész nüánsznyi eltérésekkel másképpen dekódolta kollégája játékát, nüánsznyi eltérésekkel mást vél ízlésesnek, célravezetőnek vagy megfelelőnek, sőt, az is előfordulhat, hogy egyszerűen képtelen maradéktalanul megvalósítani a rendező elképzelését.
Báthory Orsolya a Twilight zone 2. forgatása közben. A műteremben Csifó Dorina áll a mikrofon előtt, és e percben éppen rápróbálja a magyar szöveget a szájmozgásra. Ezt követheti majd az első felvétel (és persze minden további).
A legjobb rendezők kiváló pszichológiai érzékkel is bírnak. Pontosan tudják, hogy a színészük lelkileg pucéran áll előttük, ha a biztonsági 75%-on túlmutató teljesítményt préselik ki belőle éppen, s kiszolgáltatottsága könnyen megalázottságba fordulhat. Nem arról van szó, hogy a rendezőnek betéve kell tudnia Eysenck dimenzionált faktoranalízisét, de a kedvező pszichikai hatás eléréséhez feltétlenül szeretnie kell a színészét. Hogy ezt milyen módon, milyen szavakkal vagy gesztusokkal hozza a tudomására, az személyiségtől függő, de a bizalom és szeretet vékony kis bársonyszálának ott kell feszülnie közöttük. Artisztikus mutatvány ez, kényes az egyensúly, sokan esnek a mindennapos hatalmi játszmák csapdájába. Ideális esetben azonban lüktető, alkotói információáradat indul meg a színész és a rendező között. Interakciójuk eredményeképpen pedig születik egy nem egészen úgy tervezett, de minden ízében vibráló, erőteljes, átütő alakítás, ami valamilyen módon megérinti a nézőt, és hat rá.
Azt hiszem, ez a művészet lényege. Nem tervezhetően megragadni az ember lelkét, s addig nem ismert magasságokba száguldani vele.
9. Miért bukunk el mégis olykor mindannyian?
Mielőtt könnybe lábadna a szemünk a szinkronrendezők nagyszerűsége felett érzett meghatottságtól, szögezzük le, hogy a filmek többségénél a fentiek nem valósulnak meg, csak igen korlátozott mértékben. Ennek két oka van. Az egyik a művészeti alkotások hatásmechanizmusának kiismerhetetlensége.
Régóta kutatják, kívánják receptbe foglalni, mitől válik egy film blockbusterré, de mindmáig a legérvényesebb válasz a kérdésre: "attól, hogy sokan nézik meg". Ezzel azonban nem az okot, hanem az okozatot tártuk fel, amihez – valljuk be – nem kell kimagasló IQ-val rendelkeznünk. Ahogy nem tudjuk, mitől lesz egy zeneszám sláger, miközben egy másik nagyon hasonló gyorsan eltűnik az érdektelenség lápjában, úgy nem tudhatjuk előre, sikerül-e kivívnunk a közönség tetszését, amikor valami egyedivel próbálkozunk. A biztonsági, bevált megoldások sosem fognak katarzist kiváltani, a formabontó vagy más okból invenciózus kísérleteknek viszont megvan az a kockázatuk, hogy esetleg nem rezgetik össze a néző lelkét a miénkkel, nem történik meg az a csoda, amit Borisz Paszternak így ír le: "Áramtelt vezetékek vagyunk: egy perc, egy rezzenet egybecsap, összeéget".
A másik ok a körülmények sokszor agresszív kényszerítő ereje. Ez olyan sokféle forrásból eredhet, hogy csak példaszerűen említenék meg párat. Van, hogy már a szereposztásnál megbukik a rendezői elképzelés; a kiszemelt színművész egyeztetési vagy anyagi okokból nem elérhető, újat kell választani, hiszen a határidő, a költségvetés és a gyártási terv ritkán engedi meg az optimális magyar hang bevárását. A másodszereposztásról szintén kiderülhet, hogy cserélni kell, s eljuthatunk egészen odáig, hogy egy szerepet azzal kell megcsinálnunk, aki hetedik volt a sorban. Minden filmben van legalább egy ilyen szerep. Van, hogy a szereposztás összejön ugyan, de a stáb valamilyen oknál fogva az idő szorításában vergődik (például mert a színművésznek mindössze két szabad órája van a forgatás kitűzött napjain).
Ilyenkor engednünk kell a technológiai szigorból, és próba nélkül, azonnali felvétellel kényszerülünk rögzíteni a dialógot. Nyilvánvalóan nem lesz olyan, mintha előbb alaposan megfigyelhettük volna az eredeti színész hangsúlyait, mimikáját, ugyanakkor tény, hogy a primer reakciók, az ösztönös szerepformálás is nagy lehetőségeket, komoly értékeket rejt magában, ha a magyar hangunk elég erős egyéniség. Van, hogy a forgatás napján elromlik valamilyen technikai eszköz, és ezért kerül időhiányba a stáb. A következmény ugyanaz.
És végül: előfordulhat, hogy nem is volt rendezői elképzelés. De erről inkább a hozzászólások meséljenek.:)
