A múlt heti beharangozó után elérkezett az ideje annak, hogy valami hasznos is kikerüljön, úgyhogy fogadjátok szeretettel Nikodém Zsigmond írását a szinkronrendezésről (a hossza miatt két részletben - délután jön a második fele).
Jakab ragaszkodott hozzá, hogy bevezetőt írhasson:
Nem a kötelező udvariasság (ami amúgy sem jellemző rám) mondatja velem, hogy nagy megtiszteltetés számunkra Nikodém Zsigmond írása. A nevét mindannyian ismerjük a stáblistákról (amikor még voltak ilyenek), ezért is különös öröm, hogy kulisszatitkokat oszt meg velünk, és bemutatja a szinkronrendezői dilemmákat. A szinkron iránt érdeklődőknek csemege, hogy számos kérdést is felvet - lesz mit beszélni róla. Nagyon szépen köszönjük!
Én nem is szaporítanám feleslegesen a szót, úgyhogy csapjunk bele! (A cikkben a szerző saját felvételeit láthatjátok).
A nevem Nikodém Zsigmond, 1993 óta rendezek szinkront. Előtte végigjártam a teljes szakmai ranglétrát. Voltam hangmérnök-asszisztens, vagy közönségesebb nevén tagos, akinek az volt a dolga, hogy befűzze a szalagot a magnóba; aztán voltam szinkronvágó, majd gyártásvezető, végül szinkronrendező-asszisztens Rehorovszky Béla mellett.
Asszisztensként dolgoztam a Jó reggelt, Vietnámban, a Csupasz pisztoly 2 és félben, gyártásvezetőként a Dallasban, vagy a Colomboban. Rendezőként is nagyon sok filmet volt szerencsém elkészíteni, köztük számos olyat, amit ma már nem vállalnék.:) De akad szép számmal olyan is, amit ma sem tudnék jobbra csinálni.
Ilyen például a Bangkok Hilton, amelyben én adtam először Nicole Kidmannek Pápai Erika hangját, vagy a Szex és New York sorozat és a mozifilm, a Spielberg nevével fémjelzett Elit alakulat c. sorozat, az utóbi idők termése közül pedig a P.S.: I love you c. mozifilm Gerard Butlerrel.
Jelenleg a Mafilm Audio Kft-ben dolgozom, de a Pannónia Filmstúdióban kezdtem, aztán két magánstúdió után magam is alapítottam egy szinkronstúdiót, ahol saját produkcióban és forgalmazásban szinkronrendeztem a Tűzzel-vassal c. lengyel mozifilmet, illetve a Pan Tadeusz c. Andrzej Vajda-filmet. Ez utóbbihoz a szöveget is én írtam, versben. Később az HBO rendezője voltam.
1. Ki, vagy mi a szinkronrendező?
A szinkron műfajának kezdete óta (ami úgy 1953 tájékára tehető, ekkor alakult ugyanis a Pannónia Filmstúdió) egyértelmű, hogy az idegen nyelvű filmek magyar változatához elvi, szellemi és művészeti irányítóra van szükség, akit nevezhetünk kényünk-kedvünk szerint, mondjuk... - szinkronrendezőnek.
De mit is jelentenek ezek a pfujolásra késztetően patetikusnak tűnő, bombasztikus jelzők alapesetben, amikor a szinkronrendező éppen nem a Foglalkozás Körében Elkövetett Gondatlan Felháborítás avatárja a szinkrondramaturggal együtt?
Az elvi irányítás azt jelenti, hogy a szinkronrendező hatás- és felelősségi körébe tartozik a megalkuvásoktól mentes, vagy legfeljebb az ésszerűség határain belül maradó kompromisszumokkal terhelt, az eredetivel minimum azonos értékű akusztikus produkció létrehozása.
A szellemi irányítás azt jelenti, hogy a szinkronprodukcióban közreműködő valamennyi munkatárs közül a szinkronrendezőnek van a legnagyobb rálátása az adott film egészére, részleteire, a jelenetezés kapcsolódási pontjaira; ő tudja, melyik akcióra mi lesz a reakció, ő tervezi meg, hogy a színészi játék honnan induljon, és hova fusson ki. De jelenti azt is, hogy a film témáját illetően a szinkronrendező bír a legmélyebb műveltséggel és tárgyi tudással, akár von Haus aus, akár éppen a film kapcsán megejtett utána olvasás következtében. A történelmi illetve művészettörténeti háttérinformációk begyűjtése, a mű keletkezésének története, az irodalmi vagy más művészetági összefüggések és utalások megértése illetve feltárása, a verbális és vizuális hatáselemek pontos felmérése és visszaadása mellett a fő irányvonal a mű mondanivalójának (mint keletkezési oknak) akkurátus és hű hangi leképezése – ez a szinkronrendező szellemi muníciója, vezérségének töltete. A szinkronrendezőnek a filmmel kapcsolatos összes elképzelhető kérdésre tudnia kell a választ, még ha soha nem is tétetnek fel (ahogy általában soha nem is tétetnek fel). A rendező, a maga személyes kultúrájával és ízlésével, mindenképpen rajta hagyja az ujjlenyomatát a szinkronon.
Báthory Orsolya (Mafilm Audio Kft.), sok száz más között a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső c. kultfilm szinkronrendezője.
2. Művészet vagy szakmunka?
Ez eddig tiszta sor, kevés egyértelműbb és vitathatatlanabb dolog van a fentieknél. A művészeti irányítás definiálásánál azonban nem kerülhető meg egy túl régóta túl sok kedélyt borzoló kérdés: művészet-e a szinkronrendezés?
Jogi értelemben nem az. A szinkronrendezőt nem illeti jogdíj a szinkronizált filmek után, ugyanakkor a szerzői jogvédelem egyes elemeit, mint például a névfeltüntetés jogát, rá nézve is alkalmazhatónak ítélte a jogalkotói karitativitás. A kereskedelmi televíziózás reklámidő-orientált műsorszerkesztésében ez a jog gyakorlatilag megsemmisült, ma már nem hangzik el a filmek végén a magyar stáblista. Ez van, nem kell szeretni.
Ám a művészi kvalitás megítélése szempontjából sokkal izgalmasabb egy másik kérdés: Vajon mi a szinkronizálás valódi célja? Fogyaszthatóvá tenni nyelveket nem beszélő, ráadásul írástudatlan tömegek számára a bábeli filmtorony aktuálisan DVD-lejátszóba vagy televízióra vagy mozivászonra kerülő morzsáit és más hulladékait? Esetleg ennél több? Mondjuk az, hogy hozzáadjon valami eredetit egy eredeti alkotáshoz, valamit, ami csak nekünk, magyaroknak jelent érzelmi pluszt, de azt valamennyien érzékeljük, és egyként örülünk neki? Jusson eszünkbe a szinkronetalon "Frédi és Béni" Csákányi Lászlóval, Márkus Lászlóval, Psota Irénnel és Váradi Hédivel; vagy a szintén non plus ultraként számon tartott "Minden lében két kanál" c. sorozat Sztankay Istvánnal és Láng Józseffel, vagy az egyik személyes kedvencem, a "Királylány a feleségem" Tordy Gézával, Domján Edittel, Básti Lajossal, Suka Sándorral, Zenthe Ferenccel, és még számtalan nagyszerű magyar művésszel, akik úgy tudtak karaktert formálni egyetlen, ám csak rájuk jellemző hangsúllyal, hogy az ember háta még ma is borsódzik a gyönyörűségtől. Nem volt hiányérzetünk, amikor Vass Gábor (Die hard 1.), Szakácsi Sándor (Die hard 2.) vagy Sörös Sándor (Az utolsó cserkész) szinkronizálta Bruce Willist, de talán mind egyetértünk abban, hogy az igazi telitalálat Dörner György lett. Ő jelenti a hozzáadott értéket.
A fenti, kérdésnek álcázott válaszok közül tehát melyiket tarthatjuk a szinkronizálás igazi céljának? Ha a másodikat, a pluszt adót, akkor a szinkronrendezés bizony szerteágazó szakértelmet követelő művészet. Rögvest kifejtem bővebben is, hogy miért, de ehhez előbb még horzsolnunk kell a különféle rendezői felfogások, és a még különfélébb megrendelői igények témakörét.
3. Ki elégít ki kit?
A filmgyártáshoz hasonlóan (de inkább annál is jellemzőbben) a szinkrongyártás is iparág. Az iparszerű termelés fő mérőszáma pedig tudvalevőleg a gazdaságosság, a profit. Hogy ez meglegyen, el kell csábítani, majd full extrásan ki kell szolgálni a megrendelőket. Persze, magam is tisztában vagyok vele, hogy ezzel nem mondtam újat, ez még evidenciának is triviális. Ám e triviális evidenciának igen messzeható következményei vannak: a tradicionálisan hozzáadott értékű szinkronfelfogással szemben egyfajta megrendelői igénnyel azonosított másolási, reprodukálási technika látszik meghonosodni, aminek további következményeképpen a rendezői szuverenitás nem csupán csorbul, de ez a csorbulás ideológiai színezetet kap, amit persze akár rendezői felfogásnak is nevezhetünk.
E felfogás szerint az eredetivel mindenben azonos magyarítást kell készíteni, hiszen ha eltérünk a film eredeti hangjától, azzal a gyártói szándéktól térünk el, ergo meghamisítunk egy jogvédelem alatt álló szellemi terméket. És ehhez nincs jogunk. Akceptálható elvárás, hogy nagy pontossággal ugyan, de csupán másoljuk le a film eredeti hangját. Ehhez a szinkronrendezőnek mindössze megfelelően széles mintavételezési spektrummal kell rendelkeznie, már ami a színészválasztás illeti, vagyis ismernie kell minimum három magyar színészt, akinek a hangszíne azonos az eredeti művészével, velük hangmintát kell készíteni, azt kiküldeni a megrendelőnek, aki összeveti azokat az eredeti színművész hangjával, majd ítél: elutasít, vagy elfogad. Fenti példánknál maradva, ha mondjuk Sztankay István hangját összeveti Tony Curtiséval, bizonyosan megállapítja, hogy nem azonos, és elveti. Új hangot kér. Mi pedig szegényebbek leszünk egy olyan élménnyel, ami generációkon át hat. Cserébe viszont kétségtelenül nem nyomasztja a szinkronrendezőt az önálló alkotói döntés felelősségének súlya.
4. A szereposztás
Na, jó, mondhatnánk, de ha nem kizárólag az eredeti hang, akkor mi más bírhat még döntő befolyással a szereposztásra?
A szinkronrendező egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) feladata, valamint alkotói szuverenitásának megtestesülése a szereposztás. Általános rendezői vélemény, hogy a szereposztással szinte eldőlt a szinkron sorsa, ezért minden rendező központi, súlyozott jelentőséget tulajdonít ennek az aktusnak, bár eltérő megfontolások és szempontok mentén. A különféle szereposztástanok jól körvonalazhatók ugyan, de a határok nem átjárhatatlanok, a szinkretizmus nem csupán gyakori, hanem szinte elkerülhetetlen a karakterek filmben betöltött szerepe és jelentősége, továbbá a gyártási nehézségek, színészegyeztetési problémák függvényében.
A legprimitívebb, ám egyben a leggyorsabb módszer a kor és nem szerinti szereposztás; 30-35 éves férfi – XY lesz, aki éppen 33 éves, és a jelek szerint férfi. Főszereplők esetén ritkán ez a vezéreszme, de tény, hogy előfordul, és sok szereposztási tévedésnek ez az okozója.
Jelentősen nagyobb színészismeretet követel meg a külső hasonlóságra alapuló szereposztás; "azonos tokból azonos hang szól" alapon. Ritkább a tévedés, de természetesen nem minden testalkat fedhető le magyar színészekkel. Ez inkább amolyan intuitív módszer, a felismerés és a rácsodálkozás kifakadása: "Jé, ez pont úgy néz ki, mint YX! Legyen ő a hangja!"
A legelmélyültebb, s ennek okán a legbiztosabb módszer azonban az elemző módszer, amely szükségszerűen magába olvasztja az előző kettő, önmagában is érvényesülni képes tant. A szinkronrendező ilyenkor ízekre szedi a színész játékát, tüzetesen át- meg átvizsgálja az alakítás minden mozzanatát; minden gesztust, minden hangsúlyt, minden szemvillanást, majd műveltségének, habitusának, egyéni értékrendszerének megfelelő kontextusba helyezi őket. Ilyenkor az agy kognitív szférája dolgozik, ismeretelméleti konstrukciók keletkeznek, idéződnek fel, s feszülnek egymásnak, majd megszületik a színészi kódrendszer egyfajta dekódolása. Az információtechnikai hasonlatnál maradva, a vevőrendszerek szelektivitása miatt minden szinkronrendező más-más eredményre juthat, attól függően, hogy ez a tudásalapú elemzés valójában mekkora tudáson, s milyen értékítéleten alapul. (Ezért tapasztalható olykor nem kis eltérés ugyanazon film különböző szinkronverziói között. A lehetséges dekódolások közti különbséget jól példázza a Fifty-fifty c. amerikai film, amelynek 1. szinkronverziójában Hegedűs D. Géza volt Peter Weller, Sörös Sándor pedig Robert Hays hangja, míg a 2. szinkronverzióban Forgách Péter és Galambos Péter szinkronizálták őket, akik egyébként szintén remek, szerethető színészek. Az 1. változat két katona viccesen csipkelődő, baráti versengéséről szólt, ami közben néha - amúgy csibészesen - borsot törtek egymás orra alá, a 2. pedig két rivális egymást bosszantó, olykor sértegető, gyűlölködő, minden sportszerűséget nélkülöző harcáról. Az 1. volt az elegánsabb.)
No, de egy huszárvágással megszakítva a logorrheás szófosás árját térjünk vissza a szereposztáshoz: ilyenkor az okos, önvezető énünk szinaptikus kapcsolatok sokaságát állítja elő a műelemzés, a filmesztétika, a verbális- és metakommunikáció pszichológiája tárgykörökben. Majd feladatot konstruál, melynek során számba veszi a színészek hangi eszköztárának szóba jöhető elemeit, kialakít egy egységes hangképet, egyelőre persze csak képzeletben, a belső füllel hallva, és kiválasztja az ebbe a hangképbe jól illeszkedő orgánummal bíró színészeket.
5. A hangszerelés
Igen, ez egyfajta hangszerelés, amelynek során egy jól elkülöníthető hangokból álló, de végül harmonikus összhangzatot kell felmutatnunk. Basszus hang mellett ne szóljon egy nagyon hasonló másik basszus, és ne is összetéveszthető tenorok fisztulás replikája legyen a dialógusunk. Ehhez persze jól kell ismerni általában a hangképző szervek működését, a magyar színészek hangi adottságait, ezeknek az adottságoknak a hajlíthatóságát, és nem mellesleg azt a – mondjuk így technokrata módon: - sávszélességet, amelyen az általunk választott színész játéka mozog. Ugyanis minden színésznek van ilyen egyedi sávszélessége, ez csak hozzá tartozik, soha nem fedi le teljesen egy másik színészét. Ne feledjük, bármely színész attól lesz híressé vagy naggyá (ha híressé vagy naggyá lesz), hogy valami olyasmit tud, amit más nem.
Ahogy nincs két azonos képességű ember, nincs két azonos képességű színész sem (most eltekintve az olyan mély igazságoktól, hogy minden férfi disznó, és minden nő a sárkányok sok-sok evolúciós láncszemnyi mutációja). Nem csak eltérő adottságaik miatt válnak unikálissá, hanem – miként minden ember másként szocializálódik, – a színészi eszköztáruk különbözősége miatt is. Ők is a tapasztalataikból merítenek, s ha csak nem unalomig ismert patronokat puffogtatnak, ezek alapján markánsan elkülönülnek egymástól. Bár általános és tipizálható jellemzőik alapján borzongva-tiltakozva tudomásul vett skatulyákba kerülnek: hős, drámai hős, antihős (lúzer), intrikus, bohóc, stb., mindahányan más-más ívet képesek megrajzolni egy alakításban, más-más tartalommal. Ami nagyon nem baj, mert ettől lehet izgalmas ugyanannak a drámai műnek akár többszöri feldolgozása.
A poszt második része ma délután 3 óra előtt valamivel jelenik meg.
