Nem vagyok az a különösebben ünneplős fajta, de úgy éreztem Jakab pont megérdemli, hogy megemlékezzek „fennállásának” x. évfordulójával, úgyhogy most következik egy rendhagyó meglepetés poszt, amiben természetesen lesz félrefordítás is. Nem egy nagy ajándék, főleg annak fényében, hogy tegnap a kezembe került a Blikk című kulturális folyóirat, amiben arról írtak, hogy valaki egy vesét adott a másik ember születésnapjára és nekem ez például eszembe sem jutott, pedig nyolccal is rendelkezem.
Kicsit hosszabb írás lesz (nem riasztóan, három oldal nyomtatásban), ez egy novella egyik kedvenc szerző, Wladimir Kaminer tollából. A félrefordítás a végén van, de szerintem szórakoztató olvasmány, úgyhogy megéri az egészet elolvasni. Remélem Jakab maga is örül neki, de ha nem reagál, akkor nyilván éppen együtt ünnepel Jennával a vécén.
Wladimir Kaminer: Rövidhullámon
Az üzletekben manapság kapható rádiók közül alig néhány fogja már a rövidhullámot. Végül is érthető, kinek van még szüksége ilyesmire? Az ember úgyis csak valamiféle zúgást-sípolást hallana az éterből, vagy mondjuk az Írország hangját kínaiul, ráadásul szakadozva és alig érthetően. Már csak a földönkívüliek meg én hallgatunk híreket rövidhullámon. A földönkívülieknek, már ha léteznek ilyenek egyáltalán, a rövidhullámokat kell figyelniük, mert azokat sugározzák a legtávolabbra. Ily módon feltűnés nélkül kifürkészhetik, mit is művelünk mi itt a Földön.
Jómagam apámtól vettem át a szokást, hogy a rövidhullámú adókat hallgassam. Az egykori Szovjetunióban a BBC és az Amerika hangja adásai jelentették az egyetlen információforrást, amelynek hinni lehetett. Mindig éjfél után mondtak híreket, és mindennap más-más frekvencián, de az orosz megfigyelőszervek még így is folyton megtalálták és zavarták az adót speciális műszereikkel. Az első tíz percet azonban szinte mindig jól el lehetett csípni. Apám, aki szigorú napirendje szerint már nyolckor lefeküdt, éjfélre állította be a vekkert. Amikor megszólalt az óra, felkelt és bekapcsolta Haza márkájú ősrégi lemezjátszónkat, amely egyben rádió is volt, és majdnem akkora, mint én akkoriban. Én az összecsukható ágyon feküdtem a szomszéd szobában, és papírvékony falon át füleltem az éter hangjaira. Apám ide-oda csavargatta a rádió keresőgombját, míg egyszer csak szokatlanul komoly hang hallatszott a hangszóróból: "Figyelem! Figyelem! Itt az Amerika hangja, az Egyesült Államok kormányának hivatalos állásfoglalása..."
Apám szorosan a hangszóróra tapasztotta a fülét, és mohón szívta magába a szabad világ híreit. Úgy tíz perc múlva azonban már vége is volt az egésznek. Az adót bemérték, és kiiktatták. Már csak a zavaróállomás elviselhetetlen sípolását lehetett hallani. Apám kikapcsolta a vén kasznit, visszafeküdt az ágyába, és rosszakat álmodott. Viszont másnap a munkahelyén, jól értesülten szólhatott hozzá a cigarettaszünetben a vécén folyó beszélgetéshez, ő ugyanis valóban tudta, mi történik a nagyvilágban.
Húsz évvel később átvettem apámtól a stafétabotot. Most én gubbasztok éjszakánként a konyhában egy jóval kisebb méretű készülék, a Yachtboy 217 mellett – amely egy ultimatív világvevő a Grundigtól. A gyerekeim már rég alszanak, a feleségem ott ül mellettem, kezében egy krimivel, én pedig hallgatom a híreket a nagyvilágból. Az amerikai kormány hivatalos állásfoglalása már nem érdekel annyira, mint régen, igaz, jóval unalmasabb is lett, amióta már nem létezik a Szovjetunió. Többnyire a Deutsche Welle orosz nyelvű adását szoktam hallgatni Kölnből.
Itt a híreket általában lefordítják egyik nyelvről a másikra, így sokszor eltorzul az eredeti jelentés, és az ember valóságos rejtvények előtt áll. A feleségemmel mindig megpróbáljuk megfejteni ezeket a rébuszokat.
Ha hihetünk a Kölnből sugárzott Deutsche Wellének, akkor a világ egyszerűen menthetetlen. Nemrégiben például bemondták a hírekben, hogy vakok egy csoportja kerített hatalmába egy hajót az Indiai-óceánon. A vakok egyszerű utasként szálltak a hajóra, de aztán váratlanul túszul ejtették a kapitányt és a matrózokat. Még nem közölték a követeléseiket, de rendkívül feszült a helyzet, tudatta velünk a hírolvasó. A hajam is égnek állt. Szerencsétlen emberek! Ha tényleg mindannyian vakok, soha nem fognak partot érni. - De hát ez egy baromság! Ennek semmi értelme – jelentette ki a feleségem. - Miért foglalnának el vakok egy hajót? Ráadásul az Indiai-óceánon! Töprengtem egy darabig, és megfejtettem a rejtvényt. Rosszul fordították le a hírt oroszra. Az eredeti szöveg minden bizonnyal így hangzott: "Potyautasok kerítettek hatalmukba egy hajót!" A Deutsche Welle orosz fordítója nyilván nem ismerte a német "potyautas" kifejezést, így szó szerint lefordította. Azt hitte, az utasok valóban vakok voltak! Csak így történhetett. Fáradtan, de elégedetten feküdtünk le. Sehol a világon nincsenek ilyen érdekes hírek, mint a kölni rövidhullámú adón.
És igen, németül a potyautast "blinder passagier"-nek hívják, ami valóban vak utasat is jelent. A novella Wladimir Kaminer: Multikulti - Berlini történetek c. kötetben található, fordította Almássy Ágnes (úgy érzem most idlomos a nevesítés).
