Na tessék már megint szerda van :-) A szinkronrendezés kivesézése után újabb áldozatot találtam, de egyelőre összességében úgy értékelem, hogy néhány bitangot leszámítva viszonylag kíméletesek voltatok a kommentekben. Nem mintha cenzúra lenne, csak meg kell mondanom, hogy őszintén büszke vagyok szerzőinkre, akik névvel, címmel, telefonszámmal ki mernek állni a netes vadorzók elé. Szóval kudos to you.

És mielőtt elfelejtem: ha valamelyik olvasónk szintén ebben a zavaros iparban kavirnyál, és szívesen írna a (rém)tetteiről, akkor ne tartsa vissza magát! Szerintem felüdülés lenne a napi 5-6 félrefordítás mellett egy-egy sikertörténet.

Nem is rabolnám tovább a helyet, most következzen egy kis összefoglaló egy fordítótól (vagy ha úgy tetszik dramaturgtól), szerintem jelzésértékű, hogy az írásnak a "Vessetek a mókusok elé..." címet adta. Úgyhogy rajta, kismókusok, kenjétek szépen.

VESSETEK A MÓKUSOK ELÉ...

Igazi, komoly megtiszteltetésnek éreztem, hogy nyolc_mini_vese felkért, én is írjak a Szinkron Szerda mellékletbe, meséljem el, mit is csinál egy fordító, vagy ahogyan magamat, talán szerénytelenül, nevezni szoktam: a szinkrondramaturg.

Azonban olvasva a korábbi cikkek kommentjeit, rájöttem, hogy ezzel gyakorlatilag arra vállalkoztam, hogy pőrén kiállok elétek, és hagyom, hogy rajtam (keresztül) vezessétek le a fordítókkal szemben/fordítók miatt felgyülemlett feszültséget.

Ám legyen! Egy olyan zöldfülűnek, mint én, állnia kell a sarat. Miért mondom, hogy zöldfülű vagyok? Nos, hogy ezt kifejthessem, kezdjük a bemutatkozással.

Garamvölgyi Andrea vagyok, 2004-ben diplomáztam Gödöllőn, a főszakom mellett szakfordításból is. A négyéves képzés végén már világossá vált számomra, hogy a fordítás nekem nem csupán szakma, hanem hivatás is, mégis csak 2006 közepe táján érett meg bennem a gondolat, hogy sutba dobom a havi fixet és a marketinges "karriert" (hihi, erősen idézőjelben), és fordítóként, méghozzá szabadúszóként keresem a kenyerem.

Abban biztos voltam, hogy szeretném kipróbálni magam a fordításon belül a lehető legtöbb területen, de sosem gondoltam azt, hogy ez nekem menne csak úgy, magamtól.

Ezért aztán négy hónapra megint iskolapadba ültem, és elvégeztem egy szinkrondramaturg-képző tanfolyamot. Bár sok helyen ezt talán ciki megemlíteni, én szerettem és élveztem, mert a dolog technikai részén kívül sok egyéb információval is gazdagottam.

Megtudtam, például, hogy mi a különbség a fordító és a dramaturg között. A Pannóniás időkben meglehetősen nagy volt a különbség, tekintve, hogy ez két külön ember volt.

Ma már a fordító a dramaturg, helyesebben a fordító is lehet dramaturg, de a szakma csak akkor tartja annak, ha a szövege, és itt Kaiser Lászlót idézném, "olyan, mint a mankó, amire biztonsággal rá lehet támaszkodni". Nem kell javítgatni, nem kell belőle kihúzni, hozzátoldani, gördülékeny, élőbeszédben is jól működik, és kvázi valós időben fel lehet venni, nem kell ezerszer próbálgatni, a felvételnek többször is nekifutni.

Félreértés ne essék: nem azért nevezem magam dramaturgnak, mert azt gondolom, már ezen a szinten vagyok, hanem azért, hogy soha ne felejtsem el, hogy ezt a szintet kell elérnem.

Megtudtam továbbá, hogy ez egy belterjes szakma és csak kihalásos alapon lehet bekerülni. Mit csinál a vidéki lány a nagyvárosban, nulla kapcsolati tőkével? Bár még maga sem tudja, életében egyszer végre jól helyezkedik, és elmegy a megfelelő rendezvényre (Egyesület a Magyar Szinkronért alakulóülés), és odaadja a névjegykártyáját (mert már olyan is van neki) a megfelelő embernek (Kemendi Balázs rendezőasszisztensnek).

Balázs ugyan elhagyta a névjegykártyámat, de később, mikor "megszorultak", egy netes fordítói adatbázist tallózva ismerős volt neki a nevem, hát megkeresett. Szóval, valahogy így történt, hogy megkaptam életem első szinkronos munkáját: A remény rabjai, 10. évfordulós díszdobozos DVD-kiadás, rendezőikommentár-feliratozás, lehallgatással.

Az utolsó szó némi magyarázatra szorul, ám a dolog rém egyszerű, nem volt hozzá script (szövegkönyv). Frank Darabont végigdumálja a 142 perces filmet. Nem ez volt az utolsó ilyen jellegű munkám, és bevallom, magam is megdöbbentem, amikor elkezdtem ténylegesen, sorról sorra, szóról szóra lefordítani az anyagot, amit végignézve, első hallásra 95%-ban tisztán értettem, vagy legalábbis érteni véltem. Igazi kihívásértékű feladatok ezek, amelyek során a legegyszerűbb, de mondjuk "feka szlengben" eldarált mondat dekódolása is komoly sikerélmény volt számomra. Hiába na, én nem éltem angol nyelvterületen, nem néztem tévét eredeti nyelven, csak rém unalmas módon, iskolában tanultam angolul, 13 évig.

Szóval több ponton is cáfolnám Dóczi Orsolya sommás definícióját, miszerint "a fordító[...] megkapja a film képanyagát és scriptjét, nekiül, és lefordítja. Kicsit rabszolgamunka, és nem is lehet vele olyan nagyon jól keresni."

Tehát a fordító nem mindig kapja meg a scriptet (erre további példák a Siddhartha, Az öreg halász és a tenger, a Hemingway portré, és néhány MTV-s produkció [Diaryk, Videographyk, At the Movies, Making the Videók, a Wanna come in?, a Michael Jackson Tribute]).

Továbbá én azon szerencsések közé tartozom, akik szeretik és élvezik a munkájukat. Számomra a fordítás nem hogy nem rabszolgamunka, hanem egyenesen kreatív alkotómunka – főleg azóta érzem így, amióta "szinkronos" lettem, és elszakadtam a szó szoros értelmében vett szakfordítástól.

És hogy nem lehet vele olyan jól keresni? Na, jó, ez igaz. Ellenben nagyon lehet szeretni, és ki lehet mással egészíteni (én könyvek fordításával szoktam).

Kicsit visszakanyarodva hozzám, a feliratos munkákat követték a hangalámondásos műsorok (Nagy házakalítás, Nanny 911), és a szó szoros értelmében véve szinkronos tapasztalat nélkül jelentkeztem az itt, a blogon meghirdetett "fordító kerestetikre". Sikeres próbafordítás után bekerültem a Comedy Central és az SDI Sun stúdió bűvkörébe, és e kettő együtt egy olyan szakmai műhelyt vont körém, ahol az elszigetelt munkavégzés ellenére is azt érzem, egy támogató csapat vesz körül.

Szegény Szép Erzsi, az SDI produkciós vezetője kisebb szívrohamot kapott, amikor első telefonbeszélgetésünk során töredelmesen bevallottam, hogy eddig "csak" feliratot és hangalámondást írtam. Igyekeztem meggyőzni őt, hogy boldogulok majd az első gyerekemmel, az első rám bízott sorozattal.

Boldogultam, és ezt annak is köszönhetem, hogy nem maradtam magamra. Laki Misi személyében szuper lektort kapott az Életem értelmei, Juhász Anna szinkronrendező pedig igen jól viselte, hogy velük töltöttem az első két, teljes forgatási napot, rengeteg tanáccsal látott el, sokszor javított bele a szövegembe, de mindig elmagyarázta, hogy miért. Oldalakat jegyzeteltem tele.

És mire a végére értünk az első évadnak, én a tanítványának tekintettem magam, ő pedig személyesen hívott fel, és közölte, hogy szeretne a jövőben is velem dolgozni. (Ez így is lett, megint az ő gondjaira bízhattam a szövegeimet, pályám egy újabb fontos mérföldkövét, de erről majd később.) Úgy tűnt, beváltam, sorra jöttek a megbízások. Először a Házi Barkácsba száltam be, aztán jött a Bill Engvall (az HBO-n), majd a Reba, megint a Comedy Centralon. Fontos kiemelnem, hogy valamennyihez volt lektorom. (A Bill Engvallnál az a Pataricza Eszter, akinek a nevével régóta igen gyakran találkozhatunk a mozikban. Ő mondta azt rám, hogy "könnyű kézzel ír", én ezt bóknak vettem.) Egyébként ez egy remek módszer arra, hogy ne itt kössön ki valamelyik kevésbé sikerült mondatunk vagy egy olyan megoldásunk, amit csúnyán "benéztünk".

Mindezek után pedig befutott a kérdés, amire nem lehetett nemet mondani: Szeretném-e én fordítani az Így jártam anyátokkal 4. évadját? Naná!

Én meg egy geci vagyok és megint egy cliffhangernél hagyjuk abba a történetet. A folytatásban szembesülhettek vele, hogy hogy néz ki egy eredeti script és a végeredmény. Esetleg megkereshetitek majd a két kép közötti 98 különbséget.

Szóval folytatás ebédidőben.